A legeleje:

Sziasztok!
Hát nem is tudom hol kezdjem.... Sajnos hogy a sztori érthető legyen muszáj bele vennem egy kis magánéletet.Próbálok nem személyeskedni.

Hát akkor kezdjük az elején.
Mindenki azt mondja, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik.
Hát valahogy én is pont így voltam, csak lehet a sorrend nem stimmelt. :D

Komoly kapcsolatban voltam, amiben egyre több volt a probléma. Sok mindenben nem értettünk egyet, pedig én próbáltam alkalmazkodni, és szerintem kb 3 év együttlét után egy külön költözés nem túl korai. Na mindegy is, nem ez a lényeg.

Még mielőtt becsukódott volna a 3 év alatt rózsaszínből szürkévé vált ajtó, kinyílott az a bizonyos másik ajtó. De ez egy sokkal szebb, mintásabb, színesebb, izgalmasabb, ismeretlen ajtó volt és én kaptam az alkalmon és azt az ajtót is kinyitottam, hogy kicsit bekukucskáljak, és egyszerre elkezdett beszippantani, húzott befelé az ismeretlen, a kíváncsiság, az izgalom, míg csak nem átléptem a küszöböt, így be kellet zárnom a másik ajtót, örökre! Lehet hogy most mindenki azt gondolja hogy megfutamodtam, és lehet benne valami. De inkább bele untam, bele untam már az ígérgetésbe, jobbat vártunk, de nem tettünk érte semmit, vagyis én próbáltam volna, de sokak szerint egyszerűbb a biztosban maradni, nem kockáztatva semmit. Sajnos én nem az a lány vagyok, és erre bizony rá kellett döbbennem.
Egyszerre két ajtó nem lehet nyitva, úgy látszik ez lett a szabályom, és szerintem ez az etikus.
Szóval a szürke ajtót szépen becsukjuk, kulcsra zárjuk, a kulcsot eldobjuk!!
Ezután nem maradt más, vágjunk bele az ismeretlenbe, abba még nem halt bele senki. Átléptem a küszöböt, nincs vissza út, de nem is akartam visszamenni, de még hátra nézni sem. Csak magammal foglalkoztam, csak a saját jövőmmel, a saját boldogságommal, végre egyszer az életben.

Először féltem, tartottam a csalódástól, tartottam attól, hogy a szép, de ismeretlen ajtó, belül korhadt, talán sok zárat tönkre tett már. Ismertem már régebb óta, de úgy voltam vele ezt az ajtót nem nekem kell kinyitnom, és láss csodát csak rám "várt". Megbújt szépen a háttérben, és pont jókor jött elő.
És már jöttek is a kérdések, aggodalmak:
De ő a nekem való?
Vele boldog leszek?
Félt, óv, megvéd majd mindentől?


És igen egy rövid idő után érzetem a változást, rájöttem arra ami már amúgy is köztudott volt, de ha az ember a saját bőrén érzi, akkor döbben rá igazán, hogy igen mindenki máshogy szeret. Máshogy mutatja ki az érzelmeit, vagy kimondja, de ugye az nekünk nem elég.
Az nem elég ha egy hosszú nap végén azt mondja szeretlek, mert mi van ha már csak megszokásból mondja. Kell egy ölelés, puszi, csók, hogy érezd melletted van, meghallgatja a kis mondanivalódat, még ha esetleg nem is érdekli, de még hozzá is szól valamit, nem csak hümmög....

És igen ő az!!!

Érzem, érzem hogy szeret, tiszta szívéből. Képes értem bármit megtenni, akár a világ végére is elvinni.
Amikor rád mosolyog a gyönyörű szép zöld szemével, és hiába mondja viccesen hogy szeretlek te kis maki.
Amikor este elalszol és arra ébredsz, hogy simogat és puszilgat, csak mert szép vagy, és aranyosan alszol, és amúgy is csak meg akart puszilni, de ha már fent vagyok akkor..... :D

Tudom és érzem is, hogy szeret. Bízom benne!

Talán nem is untatok tovább senkit a kis történetemmel, itt jön az hogy az ő élete a kamionozás!
Imádja, szereti kivéve ilyenkor, amikor kb 40 fok van és nincs állóklíma! :D Próbálj meg aludni valahogy.

Szerencsére most minden hétvégén itthon van, voltam is vele és tetszett,már csak az is hogy végre éjjel nappal együtt vagyunk. Meg az egészet..... megtetszett.
Akkor merült fel, hogy mi lenne ha...